A Sztalker Csoport Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadása „viharos” siker volt. Amúgy zseniális, valódi élmény, igazi bravúr, (hátha meghallja néhány pénzosztó hadúr, vagy egy Thaleia ősanya, ki érdekükben valami nagyot mondana!).
Az előadás ötletes, látványos, mixtúra-textúra arányaiban pedig jó érzékre vall (Itt a rendezőt, Ifj. Vidnyánszky Attilát dicsérem, mától virtuális holdfivérem a beregszászi gall, ki új időknek új dalaival, kavar az állóvízbe életet, ő volt a darabban a mindenféle ékezet, hozzánk érkezett, értünk vétkezett).
„- Mozgás”, szólhatott egykor Attilának az apja, s milyen jó, hogy ez beégett, s beérett mára, a művészet egy jó válasz a világ bonyolultságára. Táncos, pantomines, artikulációs jutalomjáték, szertelen, rendszertelen könny-őrület, imádnivaló bolondság, zárójeles bölcselet, amiben meg volt a Hoppá!
“A Vízkereszt, mint hibátlan egységbe szerkesztett komikai nagy koncepció, a szakmai tudathasadás remekműve. Vezérmotívuma a hibbanás, melyet fölényes logikával és táncos eleganciával forgat meg többször is önmaga körül: mintha most is a gondolkozás szabad ege alatt növeszthetné ki magából a témát, mintha szellemének szabad mozgását legkevésbé sem zavarná az egymást tagadó ikervilágok tébolyult összenövése. Shakespeare sokat tudott, és nagyon bízhatott magában. Tragédia vagy komédia?...” - írja Géher István.
A zsámbéki Öreghölgy visszeres lábainál játszott szellemes moaré (MOOOAAARÉÉÉ), hol a ráma a zavaré, dráma és kabaré, a káosz, mint fárosz utat mutat (lelkünk duplikátján mulat), s mikor megindít egy szívdobbantott táncmozdulat, könnyét vesztett sorsfordulat, nem egy tucat nyulat látunk futni az idővel végre. Jó ellenpélda a szolgalelkűségre, itt nincsenek szent tehenek, oldalhelyes beszólások, bábok és egyéb átkok. Basszus, de jó! Értelmet nyer a szó, és közönséget, közösséget épít, magába szédít. Szédítően jó!
Bennem az öröm, hát szétkürtölöm: van tisztaság, színházszeretet, lendület és tehetség. Egy szerethető lyukasóra, benne szabadfoglalkozás a színházi évad tantervében. Szakralitás és modernizmus, alkalmi kapcsolat szerelemgyereke (ezért néz ki ilyen jól!). Progresszív, dinamikus vadság, ami nincs manapság (a kőszínházban kisebb a belmagasság, itt a határ a csillagos ég), színészek, akiknek még nincs elege. akiknél messzi az alkotói vég.
Mintegy hinta visszaleng a szleng, gyakran a közönséghez kiszól (de tényleg ki szól? „csak” nem Shakespeare? állati jól ferdített Vécsei, a „csakra” (szójátéééék!) tett idézőjel nem lehúzás, temetői gerlebúgás, hanem innováció, a show része, így gondolhatta ezt a darab főépítésze), ritmikus szógimnasztika, beszippant, játszani hív, ne szólj bele, nem interaktív! Viszont viszonyt épít a közös kultúrkincsre, kikacsint, így mégis bevon, mélységeket mutat, mint egy búvártelefon, így a Calypsoval is távoli rokon, gyorsabban villog a világítótorony, vihar ez, mi más? Életet hoz egy marék, ponyváról leesett lelkes garabonciás.
Kik ezek? Sztalkerek. „A sztalkerek kevéssé ismert és nem ritkán veszélyes helyeket cserkésznek, kutatnak, az ilyen helyek ismerői és rajongói, és az ilyen utakon kísérnek, vezetnek másokat…” Nem tudtam meg túl sokat. A mindenségbe mártogat, és élvezi, nem állítja, kérdezi, lelkedet vértezi. Tehát utat jár, zarándoklatot, a romtemplomhoz emelték a dacot.
ui.: Gyöngyösi Zoltán, jegyezd meg e nevet! Zsámbékon olyat alakított, amelyet csak a legnagyobbak tudnak, manna a hipotalamusznak, hogy van ilyen! Egy pirosarany csepp a szendvicsen, mandula a müzliben, továbbjutott: négy igen!
A romtemplomon aznap este ő volt a kézzel festett színes üvegablak, játéka árnyalatban gazdag, erőteljes, és vidám, megcsillant a Hold, szőrtelen vádliján.
. Utoljára frissítve: szerda, 31 július 2019